– Egyelõre a Magyar Rádió alkalmazottja vagyok, de úgy fest: egyetlen, még megmaradt mûsoromat, a Névjegyet is megszüntetik szeptembertõl. Mi ez, ha nem a kirúgásom elõszele? Jellemzõ egyébként, hogy a mûsor esetleges megszüntetésérõl egy napilapból értesültem.
– Hányan hallgatják a Névjegyet?
– Utoljára rádióelnökként láttam errõl adatot. Akkoriban úgy négyszázezren hallgatták.
– Másfél hete viszont, amikor utoljára vezette a Krónikát, mindössze százan jöttek össze az ön melletti szimpátiatüntetésre. Nem bosszantja?
– Egyáltalán nem. Ha két ember jelzi, hogy hiányozni fogok, az is megható.
– Nem kellemetlen, hogy a Honfoglalás 2000 nevû egyesület kardoskodik ön mellett?
– Miért lenne kellemetlen? Egyrészt nem én szerveztem, másrészt nem is rólam szólt a tüntetés, hanem arról, hogy a közszolgálatiság már nyomokban sem fedezhetõ fel a rádióban.
– És hogy politikai okai vannak az átszervezéseknek-elbocsátásoknak.
– Ez a helyzet.
– Csakhogy Farkasházy Tivadart is kirúgták. Õt aligha tekinthetjük jobbosnak.
– Az nem jutott eszébe, hogy az ötszáz ide-kettõ oda elv szerint mûködik a rendszer? A Kossuth adófõszerkesztõje egyébként többször közölte velem: ha abbahagyom a közszerepléseket, lesz mûsorom, ha nem, akkor nem lesz. Arra kértem, hozzanak hát egy belsõ szabályt, amely kimondja: mostantól Such György rendelkezik a szabadidõnkkel.
– Szövegezik már?
– Dehogy. "Tudod, hogy ilyen szabályt nem hozhatunk!" – hangzott a válasz. Így viszont egyértelmûbb a helyzet: még csak szabályt sem szegtem meg.
– Kikérem magamnak az összehasonlítást! Életemben nem voltam pártpolitikai rendezvényen, pártnak sem voltam tagja, közszolgálati rádiósként nem bulvárkodtam kereskedelmi tévé politikai propagandamûsorában, sosem kísérgettem Orbán Viktort egyenpólóban, mint Farkasházy Medgyessyt abban az emlékezetes kistehenes viseletben. Másrészt alkotmány adta jogom a véleményformálás: ahhoz senkinek semmi köze, hová megyek, és mit mondok a szabadidõmben. A munkámat pedig pártatlanul végeztem mindig, engem egyik oldal sem tudott megvenni. Épp ezért támadnak.
– Védheti magát Árpád-pajzzsal.
– Megtisztelõ a kitüntetés, de az igazság az, hogy ha magamat nem védtem meg, nem védett meg semmi sem.
– Vásárhelyi Mária megírta, hogy elnöksége alatt százhatmillió forintnyi perköltség gyûlt össze: tényleg komolyan veszi az önvédelmet.
– Ez az összeg az egész rádió perköltsége volt, de ha már összegek, hadd mondjam el: másfél milliárdos adóssággal vettem át az intézményt, és kis híján háromszázmillió forint plusszal hagytam ott az elnöki széket. Viszont valóban úgy éreztem: nem járja, hogy bárki büntetlenül leírhat olyanokat, hogy fasiszta a Vasárnapi újság, ahogy azt épp Vásárhelyi Mária volt szíves papírra vetni. A tisztelt bíróság végül véleménynek minõsítette ezt a kijelentést. Arra mondjuk kíváncsi volnék, hogy ha valamelyik álliberális "másságtisztelõnek" a képébe mondanám: rasszista – ami legtöbbjükre áll is -, vajon azt is véleménynek tartanák-e.
– A kilencvenes évek elején, a chartás idõkben még a liberálisok elbocsátása ellen tiltakozott. Mikor váltott irányt?
– Semmikor: kék szalag akkor sem lengedezett a hajamban. Ugyanazért volt tûrhetetlen, amit Csúcs Lászlóék mûveltek, amiért most Such György tevékenysége az. A sunyi tisztogatás elfogadhatatlan eszköz számomra, akárki mûveli.
– Az ön elnöki idõszaka alatt tán nem volt politikai nyomás a rádiósokon?
– Senkit sem rúgtam ki, igaz, volt, aki elment. Bolgár György például a legmagasabb végkielégítéssel.
– Most nincs pénz, kevesebbõl kell gazdálkodni.
– Nincs pénz! Amióta megszülettem, ezt hallgatom. Arra van, hogy egyesek milliárdokkal gazdagodjanak. Közszolgálatra, na arra nincs. Olyan idõkben, amikor a kisember végképp nem tud kultúrára költeni, amikor már a vonat sem jár a faluban. Megszüntetik a Szabó családot, amikor a legfontosabb lenne egy kulturált szappanopera, amelyen keresztül közvetíteni lehet a közügyeket olyanoknak, akik nem hallgatnak híreket…
– Hatvanon fölülieknek. Mégis, nincs igaza Such Györgynek abban, hogy tán nem kellene megvárni, ameddig meghal a rádió utolsó hallgatója?
– Rádiót mindig az idõsebbek hallgattak. Nekik van rá idejük. És akármilyen nagy hatalmú is most Such úr, a biológia törvényei reményeim szerint még az õ kedvéért sem fognak megváltozni. Azaz: idõsek mindig lesznek. Képzelje, õk a mai fiatalokból alakulnak ki, hosszú folyamat eredményeként. Egyébiránt miféle hozzáállás az, hogy 49 év fölött nem ember az ember? A bulvárnál érvényesülhet ez a piacinak mondott szemlélet – a közszolgálatban, amelynek az a dolga, hogy értéket termeljen és adjon át, csak akkor, ha dilettánsok vezetik.
– Ki határozhatja meg, mi érték és mi nem? Ön?
– Nehéz ugyan megfogalmazni, mégis mindenki ösztönösen érzi. Olyan ez, mint az erkölcs. Érezzük, mikor cselekszünk jót, mikor rosszat. A rádió esetében: az már önmagában is értékes, ha leadok egy operát, hiszen az emberek túlnyomó részének nincs pénze operalemezt vásárolni. Ez már közszolgálat, de még nem rádiózás. Utóbbi lényege ugyanis a hozzáadott érték: az, hogy hátteret is ad. Elmagyarázza, ki énekel, miért nagy énekes, hogyan lett azzá: megteremti a lehetõségét, hogy a hallgató bekapcsolódjon a kultúra vérkeringésébe, hogy az információk birtokában maga alakíthassa ki a véleményét arról, számára mi értékes, mi nem. A hallgató ezáltal többé válik. Azáltal nem, hogy Gyõzikét vizslatja, amint épp a harmincharmadik fintort vágja valamelyik szörnyeteg tévében.
– Such sem visz Gyõzikét a rádióba.
– Dopemant a Petõfibe viszont igen. Mint akármelyik kereskedelmi rádió. Nem is értem, hogy lehet erre közpénzt költeni.
– Igényesebb könnyûzenét adnak.
– Nem. Ömlesztett, szerkesztetlen tartalmat adnak, akárcsak a piacon lévõ 250 rádió többsége. Ne értsen félre: a könnyûzene szerintem is lehet közszolgálat. Csak ahhoz mûsorok kellenek, el kell magyarázni az irányzatokat, hogy ki kicsoda, miért fontos vagy nem fontos, véleményeket kell ütköztetni. Ehhez viszont pénz kell, nem az a spórolós kereskedelmi hozzáállás, amely most uralkodik, s amely feltétlenül a minõség rovására megy. Hogy a költségek esztelen leszorítása hová vezet, látszik a bulvártévéken: gyakorlatilag fényképezett rádiómûsorokat adnak.
– Honnan tudja? Állítólag nincs is tévéje.
– Olykor azért átmegyek a szomszédba megnézni ezt-azt. Rádiósként ezt mindig szakmai kötelességemnek éreztem.
– Ha most tényleg kitessékelik, hol folytatja?
– Valószínûleg munkanélküli leszek.
– Miért? Hír Tv, Echo Tv, Lánchíd Rádió: egy sor jobbos médium létezik. Nem elég jók önnek?
– Örülni kell, hogy vannak, de az én ideálom a közszolgálat. Másra nem vagyok alkalmas. Kopogtatni pedig nem szándékozom senki ajtaján.
